Keresztes Ildikó hontalanként élt másfél évig

„Tizennyolc évesen megváltozott minden. Anyámnál betelt a pohár, elege volt a rendszerből, a szülői presszióból, és végre megtalálta a párját. Összeházasodott egy magyarországi férfival, és úgy tervezte, miután leérettségiztem, Magyarországra költözünk.”

Egyelőre azonban titokban kellett tartani az akciót, nehogy a hivatalok akadályokat támasszanak. 1982 júniusában leérettségiztem, és abban reménykedtünk, hogy augusztusig megérkezik a kitelepülési engedélyünk. Nyár végén töltöttem be a tizennyolcat, és utána anyám már nem vihetett volna magával mint a gyermekét. Halálra aggódta magát szegény, hogy sikerüljön a terve. Ezért sem volt merszem bevallani neki, hogy a szilveszteri házibuli miatt valaki feldobta a bandánkat a rendőrségen. A Securitate (a román állambiztonsági szerv) egyenként behívatott engem meg a haverjaimat, mondván, hogy merünk mi magyar himnuszt meg rockszámokat, főleg az István, a királyt hallgatni?! Legnagyobb rémületemre egy nyilatkozatot lobogtattak az orrom előtt, hogy államellenes bűntettet követtem el. Képzelhetik, gyerek voltam még, azonnal aláírtam. Utána hónapokig azt hittem, hogy ezzel örökre megpecsételtem a sorsomat. Végül nem lett a dolognak különösebb következménye; néhány fiút elagyabugyáltak közülünk, de semmi több. Időben megérkeztek a kitelepülési engedélyek, és júliusban anyámmal útra kelhettünk Magyarországra. Előtte még rendeztem egy búcsúbulit, a barátaim Edda-, Piramis-, Korál-idézetekkel búcsúztak tőlem. Ma is kicsordul a könny a szememből, ha azt a sort hallom: „Amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szívéből…” Milyen igaz! Kimenekültünk Ceaușescu Erdélyéből, de még nem tudtam, milyen áron! A csoda, hogy Meseországba érkeztem, három napig tartott. Ezalatt rácsodálkoztam, mi mindent lehet kapni Budapesten, milyen szabadon lehet öltözködni, létezni – egyáltalán az egész új volt, izgalmas, egészen más, mint amihez Erdélyben hozzászoktam. Ott akkoriban még jegyre adták a húst, a lisztet, az olajat, korlátozták az áramot, és még azt is szankcionálták, ha valakinek hosszú haja volt. Nevelőapám fia, István, akivel rövid időn belül egészen jóban lettünk, egyik szombaton elvitt a Budapest Sportcsarnokba Talking Heads-koncertre. Már ez is óriási dolognak számított egy „erdélyi menekült kislány” szemében, én mégsem a koncertre, hanem a punkokra emlékszem a nézőtéren. Életemben nem láttam még hasonlót: sárga meg lila volt a hajuk. Egyik ámulatból a másikba estem… Sajnos azonban hamar jött a pofára esés. Ma is visszhangzik a fülemben, amikor először kérdezték meg tőlem: hogyhogy ilyen szépen beszélek magyarul? Mintha csákánnyal hasítottak volna bele a lelkembe. Erdélyben attól szenvedtünk, hogy bozgoroknak, hazátlanoknak neveztek bennünket, erre a magyarok közt is idegennek számítok? Hát akkor hol az én hazám? Végtelenül elkeseredtem. Úgy éreztem, hiába beszélek ezen a nyelven, senki nem érti, mit mondok. Más volt errefelé a világ, más a szavak jelentése, tartalma. Hogy jobb világ volt-e? Nekem nem tűnt annak. Gyökerestül kitéptek az otthoni talajból, és én négy éven át nem tudtam gyökeret verni Magyarországon. Szinte minden este bőgtem, és azt mondogattam, hogy nem érdekel, mi mindent lehet itt kapni, mekkora itt a szabadság, én nem kérek belőle: haza akarok menni! Erről azonban szó sem lehetett. Lemondtunk a román állampolgárságról, és a magyart még nem kaptuk meg, másfél éven át hontalanként éltünk ebben az országban. Persze utólag tudom, hogy óriási lehetőséget szalasztottam volna el, ha visszamegyek Erdélybe. Valószínűleg soha nem tudtam volna valóra váltani az álmaimat. Kezdve azzal, hogy akkoriban Romániában fel sem vettek volna a testnevelési főiskolára magyar névvel. Az éneklésről már nem is beszélve.” Blikk-összeállítás Keresztes Ildikó életrajzi könyve alapján Teherautó-felépítmény alkatrészek olcsón, kifogástalan minőségben. Marosvásárhelyről bárhova!