VÉLEMÉNY. Európai Bizottság kontra Magyarország: ez a meccs a Fidesznek áll

Az Európai Parlament keddi ülésének mélyértelmű pillanata volt, amikor Morvai Krisztina jobbikos politikus, független képviselő megtámadta az Európai Bizottságot és egyáltalán, az Uniót az új magyar alkotmányos rend védelmében. Ezzel az Orbán-kormányt is védte, bár nem feltétlenül használt neki, sőt. Morvai képviselőnő szavainak súlyára most nem keresnék hasonlatot, de annyi biztos, hogy a Jobbik – a Nagyrománia Párttal, a bolgár Atakával vagy a francia Nemzeti Fronttal együtt – a pártok páriája Strasbourgban, egyik csoport sem fogadta be, így lettek a képviselői függetlenek. Nem a legjobb kéretlen szövetséges. Mindegy, a Fidesz úgysem igen törődik ilyen taktikai finomságokkal. Amit azonban a képviselő asszony kedden mondott, abban nem volt semmi szélsőséges, ellenkezőleg, nagyon is beletartozott a magyar politikai gondolkodás fősodrába. Morvai Krisztina implicite lehülyézte a teljes Európai Uniót és annak Bizottságát, a következőt fejtve ki: meghökkentő, hogy Viviane Reding luxemburgi néppárti biztos, aki az Unióban az alkotmányjog legfőbb tekintélye, egyetlen félévet sem végzett jogi karon. Ugyanez elmondható Rui Tavares portugál zöld képviselőről, aki a jelentéstevő volt abban az uniós eljárásban, amely az alapjogok magyarországi helyzetét és kiváltképp a negyedik Alaptörvény-módosítást vizsgálta. Hogy képzeli ezt az Unió? Szép dolog, ha valaki bölcsész– mondta Morvai –, de ha valaki befekszik a műtőbe, nyilván nem hagyja, hogy olyan ember operálja meg, akinek nincs orvosi diplomája. A jogállam, mint azt a jogászok tudják, az önkény ellentéte, és az Unió évek óta önkényeskedik Magyarországgal, szempontjai követhetetlenek, folyton változnak, legyen szíves világosan megmondani, mit akar. Kevés dolog tükrözi pontosabban ennél a pár perces felszólalásnál a magyar és a külvilágbeli politikafelfogás különbségét. De azt is megmagyarázza, hogy miért ennyire tehetetlen az Unió magyarügyben, miért úsznak meg Orbánék szinte mindent, amit a saját országuk ellen elkövetnek. A jogi docensből lett EP-képviselő ugyanis idehaza egyáltalán nincs egyedül. Nemcsak a Jobbikban, de a Fideszben, sőt az ellenzék némely irányzatában is az a meggyőződés él, hogy a politika elsősorban a jogról szól. Pontosabban: teljesen feloldható a jogban, fel is oldják, majd kijelentik, hogy aki nem jogász, az nem ért hozzá, ne szóljon bele. Ez egyáltalán nem új szemlélet. Az 1989–90-es átmenet óta inkább uralkodik, mint nem. A külvilágban a politika fő kérdése: szabadság vagy zsarnokság? A 20. századra ez kétféle konkrét politikai rendszer: a demokrácia vagy diktatúra kérdése lett. Kivéve Magyarországot, ahol az Alkotmánybíróság már igen korán a „jogállam” és a „nem jogállami rendszer” fogalmát használta, és bár az utóbbi elnevezés sokatmondón körülményes, a „jogállam” vagy „jogállamiság” fokozatosan kiszorította a politikai értékrend pozitív pólusáról a „demokrácia” szót. Lényeges a különbség. A jog uralma – az, hogy mindenki, a kormány is köteles alávetni magát a törvényeknek és a bírósági döntéseknek, vagy hogy nem lehet visszamenőleges hatályú törvényeket hozni – a szabadságnak, azaz politikai megvalósulásának, a demokráciának csak egyik feltétele. Maga a demokrácia viszont ennél sokkal több: mai viszonyok között az eltérő érdekeket és nézeteket képviselő pártok szabályozott versengése. Egyetlen közös nevező van: a jó élet akarása. Kis párt sokfajta lehet, de a modern demokráciákban a nagy – sok emberhez szóló – pártokat alapjában véve az különbözteti meg egymástól, hogy miként vélik a lehető legtöbb ember számára garantálhatónak a jó életet: nagyobb piaci szabadsággal vagy nagyobb arányú állami újraelosztással. Az alapjogok és a jogi alapok tiszteletben tartása tehát önmagában kevés. Nem jogi szakkérdés, hanem a (liberális) demokrácia szükséges feltétele. A felügyelete Európában nem jogi szakkérdés, hanem politikai ügy, és nyugodtan rá lehet bízni egy Sorbonne-on társadalomtudományokból doktorált újságíróra, mondjuk, egy Budapesten, a nyolcvanas években végzett jogász helyett. Magyarországon azonban fordítva van: a politika fő tartalma az egyéni és kollektív jogok védelme és sérelmeinek orvoslása. Mellesleg ezzel a követendő gazdaságpolitika kérdése is egyszer s mindenkorra eldőlt. A kezdettől fogva rendkívül magas újraelosztási arány bármilyen bolygatása nálunk: jogsérelem. (Az Alkotmánybíróság olykor ki is mutatta.) Ha pedig ez már eldőlt, a legfőbb politikai választóvonal végső soron annak a megjelölése, hogy ezen túl ki sért jogot és kiét. A többé-kevésbé liberális baloldal szerint a „hatalom” (a kormányzat) sérti egyének és kisebbségek jogait. A „nemzeti” oldal szerint (amit dőreség jobboldalnak nevezni) az idegenek és idegen érdekek képviselői sértik a nemzet jogait és érdekeit (a nemzet pedig azonos a politikai vezető rétegével). Élesebb szemmel itt fölfedezhető a jogászkodó nemesi politizálás hagyománya. Ahogy az Alaptörvény-módosításnak abban a passzusában is, amely Brüsszelben az egyik fő botránykő volt (idehaza talán nem annyira): ha európai bíróság Magyarország ellen ítél, és ennek anyagi vonzatai vannak, akkor a kormánynak joga van nem a költségvetési tartalékból fedezni, hanem új adót kivetni. Bántják az idegenek a nemességet, azaz a nemzetet, mi harcolunk ellenük, fizessen a pórnép, neki az a dolga. A külvilág azt szokta meg, hogy a szabadság korlátozása állami erőszakkal társul. Sortűz, tüntetések szétverése, ellenzéki vezetők bebörtönzése, hozzátartozóik elrablása. Nem ismerik a magyar módit: hogyan lehet a szabadságot úgy korlátozni, hogy a kormány mindvégig a jog birodalmán belül marad. Agyonbonyolított, de a preambulumban csupa szépet és jót akaró törvényekkel, a kétszázvalahányadik cikk tizensokadik bekezdésével, aminek az értelme csak egy teljesen más jogszabállyal összeolvasva derül ki, és akkor se biztosan. Hogyan lehet egy vállalkozást testre szabott jogi eszközökkel felfuttatni vagy kinyírni. Hogyan lehet ijesztgetéseket beleírni a törvényekbe, aztán ha számon kérik, közölni, hogy nem is gondoltuk komolyan. Aztán két év múlva mégis. Tőlünk függ, a lényeg az, hogy félj tőlünk. Brüsszelben azért elég sokan látják, hogy a külön-külön majdnem civilizált jogszabályokból – Scheppele professzor szavával – a szabadságtagadás Frankenstein-szörnye áll össze. De jogszabályokról lévén szó, nem lehet sommás politikai ítéletet mondani felettük. Nem alkalmas az egészben való ítélkezésre az uniós jog sem, mert az arra épül, hogy a tagállamok bizonyos alapnormákat már eleve betartanak. Az Európai Bizottság nem tehet mást, mint hogy elfogadja a feltételeket, amiket a magyar jogászállam diktál: jogszabályokról van szó, azokat pedig vagy más jogszabályokhoz lehet viszonyítani, vagy a jogállam/joguralom elvont fogalmához. Mely utóbbi, mint láttuk, messze nem elégséges feltétele a szabad politikai rendszernek. Ha pedig Brüsszelben nem mondják ki a politikai varázsszót: szabadság, hanem a magyar szabályokat elfogadva jogi paragrafusokba bonyolódnak, akkor részeredményeket talán elérhetnek, de nyerni sohasem nyerhetnek, ez a meccs a Fidesznek áll. Persze Budapesten is ki lehetne mondani. para | Széky János | A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője