VÉLEMÉNY | Hugo Chávez tündöklése és bukása

Hugo Chávez halálával Dél-Amerika talán legismertebb, és mindenképpen leginkább megosztó politikusa hagyta el a színteret. Chávez sok baloldali kör kedvencének számított szocialista, anti-imperialista ideológiája miatt, miközben épp ellenkezőleg sokan magának az ördögnek látták a katonából lett elnököt. Véleményem szerint egyik szélső álláspont sem produktív: Chávez korának és környezetének terméke, hagyatéka pedig ebben a kontextusban ítélendő meg. Chávez 1998-ban került hatalomra Venezuelában, amikor hat évvel sikertelen katonai puccskísérlete után demokratikus úton választották az ország elnökévé. Venezuela problémái sok tekintetben hasonlóak a régió többi országához, és Chávez olyan megoldási kísérleteket tudott hozni ezekre a kérdésekre, amelyek biztosították számára a nép odaadását. Hatalomra kerülésekor elsősorban gazdasági reformokat ígért, amelyek egy új szociális rendszer alapját képezhették. Chávez úgy vélte, hogy az ország leginkább profitképes erőforrása, a kőolaj akkor tud igazán nagy hasznos hajtani belföldön, ha azt belföldi, sőt állami cégek kezelik. Ez a momentum határozta meg későbbi politikájának számos elemét, többek között az USA-ellenességét is. Bár az eljárás, ahogy Chávez a külföldi olajtársaságokkal bánt, sok kívánnivalót hagyott maga után, azt nem lehet elvitatni, hogy az olajipar által kitermelt gazdasági erő képezte az átfogó venezuelai szociális reformok alapját. Azt még legnagyobb ellenfelei sem vitatják el Cháveztől, hogy a társadalmi kohézió, az egyenlőség és a leginkább leszakadt rétegek felzárkóztatása terén roppant sokat tett országáért. Pontosan ez volt az az elem, amely regionális hírű politikussá tette Chávezt, hiszen Latin-Amerika legnagyobb problémája épp a társadalmi egyenlőtlenség és a nyomorban tengődők nagy száma. Kevésbé voltak meggyőzőek azonban eredményei a korrupció elleni harcban: a jelek szerint bár sikerült a hatalomra lépése idején aktív korrupt elitek egy részét leszerelnie, azt egyszerűen mások váltották a vályúnál. Programjának másik fontos pontja az alkotmányos reform volt. Chávez vaskos, számos tekintetben innovatív alkotmányt hagy utódaira, amely egyebek mellett a nőkkel és az őshonos kisebbségekkel szembeni diszkrimináció terén is nagy előrelépésnek számít. Ez két olyan probléma, amely Latin-Amerika nagy részét Venezuelához hasonló mértékben érinti. Az őshonos kisebbségek különösen nagy figyelmet kaptak az utolsó években, amikor döntő politikai szereplőkké váltak a kontinens nyugati részén fekvő államok (Bolívia, Ecuador, Peru) életében. Chávez katonai háttere az átlagnál alkalmasabbá tette arra, hogy kezelje a – szintén regionális tendenciának számító – katonai befolyást a politikai életre. Chávez sem úszta meg katonai puccskísérlet nélkül: a 2002-es puccs azonban néhány napnyi kezdeti siker után (melyek során maga Chávez is fogságba került) egy katonai ellenpuccsal értek véget. Az elnök egyébként viszonylag innovatívan használta a katonaságot abban az értelemben, hogy hatalomra lépésekor éppen a fegyveres testületek segítségét kérte a társadalmi reformok kidolgozásában. Összességében azonban itt nem sikerült maradandót alkotnia: utódjának éppen olyan veszélyforrást jelent majd a hadsereg, mint elődjeinek. Ráadásul ezt megtetézi az is, hogy Chávez engedte, sőt támogatta is a lakosság felfegyverkezését és a paramilitarizmus virágzását. Ez az elnök militáns filozófiájából és paranoiájából adódó fejlemény a későbbiekben komoly problémát jelenthet majd – az erőszakos bűnözés már ma láthatóan felemelkedőben van. Külön érdemes itt kiemelni a drogkartelleket, amelyek számára Venezuela fontos állomást jelent: ez az egyik tranzit-országa az exportra szánt kokainnak úgy Európa, mint az USA irányába. Erős a gyanú, hogy mindez állami támogatással történik. Chávez korszakának abszolút árnyoldalát jelenti az emberi jogok kezelése. Bár innovatív módon az új alkotmányban a megszokott alapvető jogok mellett az új generációs, szociális jogok is megjelentek, Chávez Venezueláját épp a legalapvetőbb jogok megsértése jellemezte. A nemzetközi szerveztek szerint vaskosan sérültek a véleménynyilvánítási, gyülekezési és választói jogok. A venezuelai közélet szoros állami kontroll alatt maradt. Ráadásul annak ellenére, hogy abban a nemzetközi ellenőrök is egyetértettek, hogy Chávez újraválasztásai – minimum az első időkben – valóban a nép akarata szerint történtek, a választások átláthatóságának és tisztaságának teljes hiánya kétessé teszi értéküket. Úgy tűnik, hogy az elnök értékrendjében a szociális kérdések megelőzték az emberi jogiakat: úgy gondolta, hogy fontosabb biztos anyagi hátteret teremteni a tömegeknek akár azok szabadságának árán is, mint garantálni alkotmányos alapjogaikat. Ez egy olyan csapda, amelybe nagyon sokan sétálnak bele, és nagyon kevesen kerülnek ki belőle megerősödve. Teljes félreértésen alapult Chávez külpolitikája is: legfőbb ellenségének az USA-t tartotta, úgy az olajügyek, mint az ország latin-amerikai beavatkozásai miatt. Éppen ezért szövetségeseket keresett maga mellé egy ellenpólus létrehozására. Egyesek ezek közül – például a fent az őslakosok fontossága kapcsán említett dél-amerikai országok, illetve Kuba – logikus és természetes partnerek voltak. Nagyobb léptékben azonban Chávez (Juan Cole elemző találó meglátása szerint) összemosta a szocializmust az anti-imperializmussal, az anti-imperializmust pedig az anti-amerikanizmussal is. Ez azt jelentette, hogy pusztán USA-ellenességük miatt olyan partnereket választott maga mellé, amelyekhez sok köze nem kellett volna, hogy legyen – Iránt, Líbiát, Szíriát, csupa olyan antidemokratikus országot, ahol Chávez helyi lakosként nem a hatalom, hanem az ellenzék pártolója lett volna. Ráadásul a legtöbben pont dörgő Amerika-ellenes retorikája és kétes külkapcsolatai által ismerték meg Chávezt, amely sokat rontott ázsióján. Összességében tehát Hugo Chávez valóban kora és környezete terméke volt: a latin-amerikai valóság, az egyenlőtlenségek, a korrupció, az inklúzió hiánya és a katonaság belpolitikai szerepvállalása lökte őt a felszínre. Fundamentális döntései egyfajta szocialista ideológia, Amerika-ellenesség és az emberi jogok a szociális kérdésekkel szembeni hanyagolása felé irányították őt. Nagyon fontos szociális reformok sorát sikerült meglépnie, amelyek miatt Venezuelában és azon túl is sokan fogják őt tisztelni a következő évtizedekben. Mindezekért azonban olyan árakat fizetett – autoritarianizmus, az emberi jogok leépítése, vállalhatatlan partnerek támogatása –, amelyek nem lett volna szabad megfizetnie. Ebben rejlik Hugo Chávez, a reformer tragédiája, amely nem az első és nem is az utolsó a gyakran elfelejtett Dél-Amerika viharos történetében. para | Ravasz Ábel