Büntetés a székely zászló kitűzéséért: 30 ezer lej. Bírság magyarságellenes román tévéműsorért: 20 ezer lej. A nemzetet szolgálni mindenek dacára: felbecsülhetetlen

Portik Vilmos Maros megyei EMNP-elnök március 15-ei beszéde. Elhangzott a marosvásárhelyi Petőfi-szobornál. “Ha a Magyar is elhagyja a magyart, nem lesz akkor olyan, ki vele tart.” 1948-ban írta Petőfi Sándor ezeket a sorokat, a Székelyekhez című versében. Ha azt nézzük, hogy mi zajlik manapság körülöttünk, fel kell tenni a kérdést: változott-e azóta valami? Számíthatunk-e még valaki másra? Mint az évszázadok során annyiszor, most is csak magunkra számíthatunk! Nem engedhetjük el egymás kezét! Úgy, ahogy a magyar szabadságharc idején a nemzet összezárt, ma is ezt kell cselekednünk. Egy olyan Európai Unió, amelyet nem érdekel sem az erdélyi, sem pedig a Kárpát-medencében kisebbségbe szorult magyarság sorsa, egyelőre úgy látszik, nem nyújt segítő kezet. Egy olyan Európai Unióban, ahol köztársasági elnökök, vagy politikusok utazását meg tudják akadályozni, országokból kitiltani, ahol pereskedni kell az európai intézményekkel azért, hogy foglalkozzanak a kezdeményezéseinkkel, egyelőre nem számíthatunk segítségre. Egy olyan Romániában, ahol olykor Bukarestben magyar nyelven hangosabban követelik magyar nemzettársaik megregulázását, mint a román hangadók, ahol egy egyesületet a székely zászló kitűzéséért 30 000-re, egy országos televízió csatornát magyarságellenes műsorért csak húszezerre büntetnek, mire számíthatunk?

Mi változott 1848 óta bennünket, magyarokat, székelyeket érintő kérdésekben? Megengedhetjük magunknak, hogy egymást szidalmazzuk? Megtapasztaltuk a brüsszeli bürokraták tettetett siketségét, amikor tőlük kértünk garanciákat a megmaradásunkért. Megtapasztaltuk Bukarest mézesmadzag-húzogatását, és tudjuk már, hogy a madzag végén szinte soha nem találunk semmit. Ezért nekünk egyetlen dolgunk van. Lehetünk kétkezi vagy szellemi munkások, elesetteket segítők, vagy magas polcra jutott politikusok, minden napi tevékenységünkben szem előtt kell tartsuk nemzetünk szolgálatát. Bár csalódni már számtalanszor és sok mindenben csalódtunk, Budapest felé mindig reménykedő várakozással tekintettünk. Onnan akkor is segítséget vártunk, amikor olyanok regnáltak a Magyar Országgyűlésben, akiknek mi nem voltunk fontosak. Hát még most, amikor érezhettük, hogy Magyarország kormánya a nemzet egyesítésének folyamatát közjogilag is elindította. Az idei évben hosszú évtizedek óta először nyílik alkalom olyasmire, ami tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. A Nemzet Választ. Az Országgyűlés Nemzetgyűléssé alakul. S a Nemzetgyűlés megválasztása számunkra nem csak lehetőség, jövőépítő kötelesség is kell legyen. Idei ünnepségünk mottójának szellemében, és Petőfi székelyekhez írt szavaival szólva: ha együtt a nemzet, akkor: Hiába, Bécs, hiába van gazságod, / Küldheted ránk a rácot, a horvátot; Állani fog, állani fog Magyarhon, / Élni fogunk, élni fogunk szabadon!