VÉLEMÉNY. Magyarország, nem szeretlek

Az igenek mind elfogytak, és már a nemek sem csengenek igazán jól. Magyarország helyben jár, azt is lassan, fáradtan, unalmasan. Miben bízzunk, hogyha nincs kiben? 2012-ben igazából nem történt semmi, és nincs mit várni 2013-tól sem. Korai volt egy évvel ezelőtt katasztrófát vizionálni, megúszta Európa is, Magyarország is. A világ nem egyik pillanatról a másikra ér véget, a szélső pohár mögött mindig van újabb pohár. Ha mégis össze kell szedni, mi volt fontos – úgy értem, itthon, politikailag, gazdaságpolitikailag -, hat apróság jut eszembe hirtelen. 1. Lemondott Schmitt Pál, a helyére Áder János került. 2. Nem állapodtunk meg az IMF-fel, mégsem omlott össze a forint – de reszket és sérülékeny, azaz talán nem a hőbörgés volt a legolcsóbb megoldás. 3. Elfogadták a választási regisztrációról szóló törvényt (ennek 2012 utolsó pillanatában kiosztott egy maflást az Alkotmánybíróság, meglátjuk, mi sül ki belőle). 4. Egy Fekete György nevű furcsa öregember kezébe adták a kulturális marsallbotot. 5. Megalakult az Együtt 2014 ellenzéki mozgalom Bajnai Gordon vezetésével. 6. Utcára vonultak a diákok, és elérték, hogy a kormány összevissza nyilatkozzon, cselekedjen. Nyilván bolondgombát ettek. Az első öt pontból az látszik, nincs sok remény. Magyarország helyben jár, azt is lassan, fáradtan, unalmasan. Több mint egy évtizede. Más számítások szerint ennél is hosszabb ideje. Háborúk, forradalmak, korszakváltások után talpra lehet állni néhány év alatt. Békés rendszerváltások után, úgy látszik, nem lehet. Nekünk legalábbis nem megy. Egyebek közt szemenszedett röhej például, hogy 1989 után huszonhárom évvel kiemelt téma, kik voltak ügynökök-besúgók a Kádár-rendszerben. Magyarország képtelen jókor válaszolni bizonyos kérdésekre – ám az elévülésben hiába bízik. Tetszettünk volna forradalmat csinálni? Nem tetszettünk. Igaz, akkor, 1989-90 környékén épp nem is hiányzott, vér nélkül is jó ötletnek tűnt az átmenet a puha diktatúrából a kemény demokráciába. Magyarország roppant nehéz helyzetben van 2012 és 2013 fordulóján. Igazából nem is sejtjük, fel sem fogjuk, mennyire nehéz helyzetben. Magyarországon elfogytak az igenek – és ez még nem is minden. A magyar történelem utolsó nagy pillanata 1956 volt. Az, hogy Szűrös Mátyás 1989. október 23-án kikiáltotta a köztársaságot, már csak módjával volt az. A szabadság eufóriája remek érzés volt – mégiscsak sikerült valami, ami 56-ban sem, ki gondolta volna, hogy egyáltalán megtörténhet ez velünk -, de gyorsan elillant. Szinte csak a hisztéria maradt utána. Már az első szabad választások sem voltak felemelőek, a következők meg végképp nem. És mindig nemmel szavaztak a magyar polgárok. Akkor is, amikor elzavarták az MDF-et. Akkor is, amikor megunták Horn Gyulát. Akkor is, amikor nem hittek Orbán Viktornak. Akkor is, amikor megijedtek, hogy a Fidesz-vezér 23 millió román élén tér vissza, és akasztani is fog. Akkor is, amikor Gyurcsány Ferenc széjjelkúrt mindent. Egy olyan országnak nincs jövője, ahol nincsenek igenek. Na és mi legyen egy olyan országgal, ahol a nemekkel sincs már minden rendben? Ahol már az ellenzék sem érdekes? Bajnai Gordon váltaná meg a világot? Ugyan. Egy pillanatra higgyük el – annyi a nézőpont, mint égen a csillag, miért ne kísérleteznénk? -, hogy Orbán Viktornak elege lett a nemekből, és úgy gondolta, a kétharmaddal megkísérli elölről kezdeni. Vagy befejezni. Csakhogy a haza és a nemzet kifejezéseket a legjobb szándékkal is képtelenség egyik pillanatról a másikra tartalommal megtölteni. Pláne mi van, ha a szándékok nem a legjobbak? Ezekről a dolgokról magyar nyelven komolyan beszélni lehetetlen. Aki kimondja ezeket a szavakat, pátosszal mondja ki. Aki mondhatná anélkül, nem mondja. Hogy miért-hogyan jutottunk el idáig – miért nincs semmi, ami ugyanazt jelentené mindenki számára -, nem tudom. Ahogy azt sem, van-e innen visszaút. De nem is szabad ezzel kezdeni. A politika mindenütt szétválaszt. Demokrata nem vacsorál republikánussal. A politikának nem dolga, hogy kötelezővé tegyen értékeket. Hanem az a dolga, hogy hitelesen mutassa fel, mit akar, mire képes. Ezt csak úgy teheti, ha kormányzása nyomán nem süllyed, hanem emelkedik az ország. Ezen a vizsgán Horn Gyula és – részben – az első ciklusos Orbán Viktor óta mindenki megbukott. Senki sem mert rendesen hozzányúlni semmihez, amihez kemény kézzel kellett volna. Se az egészségügyhöz, se az oktatáshoz, se a borzalmas bürokráciához. Tétova mozdulatokat, ijedt visszakozásokat figyelhetünk meg. Süllyedünk rendületlenül, oh, magyar. Innen nézvést nincs Magyarországban semmi szeretnivaló. Nincs húzása, nincs sodrása, nincs vonzása. Nem tart meg. Tízezrek mennek el, százezrek akarnak elmenni innen. Nincs papír, amivel vissza lehetne tartani őket. Ha Orbán Viktor komolyan gondolta, ha nem csak a pozíciók újraosztása volt a célja – annyit írtam már arról, hogy a rendszerváltás óta legalább két magyar politikus államférfivá szeretett volna cseperedni, hogy magam is unom -, akkor is elrontotta. Ebben nemcsak a brutális államadósság és Európa csúf válsága játssza a huncut szerepét, benne vannak a miniszterelnök hülye választásai és buta lépései vastagon. Azok vannak benne igazán. Olyan kormány nincs – nem szabadna lennie -, amelynek két és fél év óta Matolcsy György a gazdasági minisztere. Olyan köztársaság nincs, amelynek Schmitt Pál volt az elnöke. Olyan ország nincs, ahol Fekete György kultúrát csinálhat. Építeni csak a tehetségre lehet, a küldetéstudat és a középszer – együtt – rombol, öl. (Természetesen olyan ország sincs, ahol Gyurcsány Ferenc nem vonul vissza a balatoni nyaralójába vagy akárhova, mélázni az idő múlása felett. Ezt a zárójeleset soha nem bírom megspórolni, nincs rá okom.) Nézőpontok ide, nézőpontok oda: keresztet vethetünk rá, az igeneket nem Orbán Viktor fogja készen a kezünkbe adni. A szomorú hír az, hogy senki más sem fogja. Azok közül, akik épp látszanak, biztosan nem. Hogy akkor mi lesz? Sírás-rívás? Fogaknak csikorgatása? Váratlan fordulattal: pozitív válaszaim vannak. Az egyik: a jövő ott van a diákok közt. Az, hogy néhány százan-ezren politizálni kezdtek, és úgy, hogy közben jól érezték magukat, szuper dolog. Ja-ja, az elmúlt két évtizedben is voltak diáktüntetések, mozgalmak, és egyik vezérükből sem lett semmi. De az idők változnak, és az igény volna rá sokat segít. Az igény volna rá Bajnai Gordont az ellenzék legfontosabb személyiségévé emelte 2012-ben. Különben sem személyiségekre van szükség, nem új Napóleonra, Leninre, Gyurcsányra, Orbánra, naná, hogy nem Kádár Jánosra. Hanem arra, hogy többen értsék: a politika nem ostobaság – ha annak is tűnik elsőre -, hanem valami, amivel a sorsunkat alakítjuk. Hiszen az élet sem ostobaság. A másik: miközben a magyar politika idétlen vesszőparipáin galoppozik hosszú-hosszú ideje, történt itt egy s más. Privát szerencsém: két olyasmi érdekel főként – bor, jégkorong -, ami sikersztorinak számít. De jobb hely lett Budapest is – romkocsmástul-éttermestül, tokostul-vonóstul -, és sokkal-sokkal közelebb került a világ. És az internetről még egy szót sem szóltam, ami meg – ne higgyenek a károgóknak – az embereket hozza közelebb egymáshoz. Ebből meg az látszik, hogy a politika nem minden. Akkor sem, amikor ránk mászna gátlástalanul. Pláne, hogy olyan árok sincs, amelyet át ne lehetne ugrani. Persze, hogy nehéz, de ami mondjuk engem illet, pont ezért csinálok belőle szívesen sportot. Ami könnyű, az nem érdekes. Ha nem sikerül egyből, sikerül kettőből. Addig is: el lehet menni egy jó hokimeccsre, ki lehet bontani egy üveg finom fehéret, be lehet ülni egy étterembe, jegyet lehet váltani a fapadosra vagy a bécsi vonatra. Oda-vissza. Aztán ha nem figyelünk, még Magyarországot is megszerethetjük. Végül is nem lenne hülyeség. Vagy majd a gyerekek? Kik, ha ők sem? Tényleg, ha már itt tartunk, kivegyem a nem-et a címből? komment.hu | Gazda Albert