Médiatábor a riporttáborban: lesz riportfilm, s amit tanultak

„Dokumentumfilmesnek tartanám magamat: három olyan alkotást jegyzek, amelyek kisebb-nagyobb sikereket értek el Románia és Magyarország-szerte. Egyik televízió vágójaként dolgozom, és hangosítója is vagyok, és a Babeș-Bolyain óraadóként funkcionálok: az újságíróknál videóújságírást tanítok” – mondja magáról Csibi László, akivel a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) nemrégiben Déván rendezett riporttáborában találkoztunk. Az ő, valamint a hazai magyar televíziós szakma egyik legmagasabban jegyzett képviselője, Simonffy Katalin irányításával tartották az újságíróhallgatók médiatáborát, amely számára a MÚRE rendezvénye egyfajta keretül szolgált. Hogy miként és miért, kiderül az alábbiakból.

– A Babeș-Bolyai Tudományegyetem újságíró, illetve televízió szakos diákjai számára a MÚRE biztosította a lehetőséget, hogy a riporttábor keretében médiatábort tarthassunk. Ennek több célja volt. Az első nyilván az, hogy a fiatal hallgatók belekóstoljanak az újságírói munkába – tehát kihozni őket az iskolatermekből és lehetőséget teremteni számukra, hogy közvetlenül megtapasztalják, milyen ez, ahelyett, hogy szemináriumokon mesélgessük nekik, milyen is terepen dolgozni. Akik ezzel foglalkozunk, tudjuk, hogy nem sokra vezet, ha csak beszélünk róla, hanem tényleg élesben kell ezt kipróbálni – kimenni terepre, felkészületlenül, mint ahogy az öt-hat részvevő azért többé-kevésbé felkészületlenül érkezett Dévára, és nézzük meg, hogy mit tudnak kihozni egy-másfél napi terepmunkából. Filmes és írott anyagot egyaránt készített kis csapatunk. A másik célja az volt ennek a hétvégének, hogy dokumentáljuk a rendezvényt: készítünk egy mozgóképes összeállítást, amely magát a riporttábort mutatja majd meg vizuálisan.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a diákok?

– Érdekes volt megfigyelni, miként élték meg, hogy itt lehettek az újságírók között. Látták, amint érkeznek különböző vidékekről, és az étteremben mondogatták, hogy az a szemüveges, ott, az X, meg az a zöld blúzos, az Y… s akkor szituációba hoztam őket azzal, hogy odaküldtem: odamész, és nem engeded elmenni, mert ha valamikor riporteri munkát fogsz végezni, nagy valószínűséggel belefutsz ilyen helyzetekbe, hogy egy kiosonó személyt el kell kapni, és értelmes mondatot kell kiszedni belőle. Még akkor is, ha nem vagy felkészülve belőle, vagy nem ismered az illető személyt, ezzel együtt is elvárják tőled a munkahelyeden, hogy hozzad az anyagot! Ugyanebben a szituációban találták magukat, amikor felmentünk a magas Déva várába, ahol az egyetlen információ a felkészületlen turista számára az, hogy „Vigyázat, viperaveszély!” Ennek dacára riportot kellett készíteniük a magas Déva váráról, egy olyan riportot, amelyet majd meg lehet mutatni a nézőknek. Ezzel a kreativitásukat aktivizáltuk. Egyértelmű, hogy ilyen helyzetben hamarabb beindul a csavarok működése az agyban, mint ha otthon ülnének egy laptop mellett, és ásítoznának. Többször hallottam: „milyen érdekes!”, „mennyivel másabb!”, „mikor megyünk még?” – ezekben a mondatokban szerintem benne van, hogy valamire ráéreztek, valamit találtak, hogy valamit felfedeztek abból, amiről ez az általuk választott munka szól. Én kifejezetten élvezem, és szeretek ezzel foglalkozni. Beszéltük az előbb, hogy az a szerencsés, akinek a hobbija a szakmájával „találkozik” – én a szerencsések közé tartozom. Talán ők is.

– A diákok részvétele opcionális volt a médiatáborban?

– Igen. Amikor szóba jött, hogy médiatábor a riporttáborban, az én osztályaimban felajánlottam, hogy aki úgy érzi, hogy kipróbálná magát, és nem kerül különösebb erőfeszítésébe, jöjjön el Dévára. Nyilván, volt egy felső határ a részvevők számát illetően, és próbáltuk úgy összeállítani a társaságot, hogy a tévé szakosok és az újságíró szakosok hasonló arányban legyenek jelen. Így lett három plusz kettő, mert az egyik tévé szakos diák tőlünk független okokból kiszállt a projektől. Születtek tervek, és már most mondjuk, hogy jövőre is szeretnénk jönni. Ismétlem: több eredménye van kint lenni terepen, mint amennyit el lehet érni négy szemináriummal és öt kurzussal.

– Mivel magyarázható, hogy a médiatáborban sokkal több volt a lány, mint a fiú?

– Nem véletlenül történt így. Az újságíró osztályban egy fiú van, aki ebben a félévben cserediák-programmal Magyarországon tanult. Így csak lányok vannak az évfolyamon, és a televíziós szakon is ők vannak többségben. Egyik felől tehát csak lányok közül lehetett választani, másik felől pedig főleg őket érdekelte. De nem volt semmilyen kritérium a jelentkezést és a részvételt illetően. A televíziós szakról amúgy azért igyekeztem inkább a lányokat elhozni, mert a fiúk ott dominánsabbak: kamera, emelem, futok, ez látszólag az ő területük – a lányok mindig megszeppennek kicsit, és visszahúzódnak. Egyébként sem kell nekem olyan fiú, aki fél éve-két éve videózik, lakodalmakat filmez; sokuknak ott van a fejében, hogy nem üti a mércéjüket, hogy eljöjjenek és újságírókkal dolgozzanak, amikor lakodalmakat filmezhetnek, fotózhatnak, és abból jó pénzt kereshetnek. Mint a megélhetési politikusok! – ezek a megélhetési tévések-filmesek, akik olyan alapon, hogy mindenkinek kell egy iskola, elvégzik az egyetemet – de részükről ennyi.

– A riportfilmet, amit itt készítettetek, hol mutatjátok be és mikor?

– A kérdés jó, de nem tudok rá válaszolni, mert csak ezután beszéljük meg a sorsát. Tudni kell, hogy közreműködő fél az Erdélyi Magyar Televíziótól Borsos Tünde, ő is csapatunk tagja volt. Ez azért is jó, mert találkozhattak vele a lányok és fiúk: ő egy televíziós szakember, aki szintén kint volt a hétvégén, anyagot készít a riporttáborról, és az ő módszereit is megismerhették. (Nem mellékes: tévéről tévére lehet különbség, én pedig egy másik televíziótól jövök.) Úgyhogy még vele is egyeztetnünk kell. Valamikor az év folyamán mindenképpen bemutatjuk a riportunkat: talán már Nagykárolyban, a MÚRE hagyományos őszi rendezvényén, de az is lehet, hogy később.

– Nyilvánossá is válik? Közkinccsé teszitek?

– Abban az esetben, ha sikerül (márpedig miért ne sikerülne?) vállalható anyagot összehozni. Simonffy Katitól sokat tudnak tanulni a lányok. Kati megélte azokat az időket, amikor ez a szakma mást jelentett. Kati nekünk egy trójai faló, minden tábor alkalmával ezt mondom: ő egy ismert arc. Ha bekopogtatsz egy házhoz, idősebb emberekhez, ha nem is ugrik be nekik Simonffy Kati neve, de az arca, az ott volt évtizedekig a képernyőn, és beleégett a memóriájukba. Mondják, hogy jaj, Ön a Katalin, s ezzel a kapu már nyitva is van, bevitt minket, és egyből más a viszonyulásuk az embereknek a fiatalokhoz. Így nagyon sok jó felvételt készíhettünk.

Farczádi Attila