Rácz Éva a MÚRE dévai riporttábora után: „Bízom a negyedik kötetben; de az ötödikben is”

Fotók: Antal Erika, Farczádi Attila

---

„A riport az igenis a műfajok legnehezebbike és legnemesebbike; és ilyenként érdemes vele foglalkozni.”

Déván rendezte 2017-es riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az elmúlt hétvégén Hunyad megye székhelyén gyűltek össze a részvevők, szám szerint 31-en, bár a szervezők eredetileg 25-ös létszámban gondolkodtak. Jelen volt a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak egy csoportja is: az Újságírás-média szak riporterei, illetve a Fotó-film-média szakos operatőr-hallgatók a dokumentálásra is odafigyeltek, és saját riportfilmeket is forgattak, szakmai vezetőik segítségével, volt olvasható az újságírószervezet honlapján közölt beharangozóban.

A rendezvényen volt Médiakerekasztal, amelyen helyi újságírók (Chirmiciu András, Gáspár Barra Réka) meséltek tapasztalataikról, utóbbi a városnéző sétán is elkalauzolta az érdeklődőket, és értékes helytörténeti információkkal látta el őket (az alábbi képen jobbról).

A részvevőket köszöntötte Winkler Gyula EP-képviselő és a Hunyad megyei ifjúsági és sportigazgatóság igazgatója, Széll Lőrincz. Bemutatkozott a Corvin kiadó tulajdonosa, Varga Károly és a Hunyad Megyei Hírmondó havilap főszerkesztője, Csatlós Zsófia, valamint Barra Árpád helytörténész, a Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, Kocsis Attila és a Dávid Ferenc Szórványközpont unitárius lelkésze, Koppándi Zoltán. Fellépett a Szivárvány Népdalcsoport, Lengyel Izabella vezetésével.

A rendezvény zárultával mikrofonvégre kaptuk a MÚRE elnökét, Rácz Évát, aki nagyot sóhajtva huppant bele a riporttábor központjául szolgáló szálloda egyik előcsarnoki foteljébe. Beszélgetésünk ettől a pillanattól indul.

– Elfáradtál?

– Teljesen, fáj a fejem reggel óta. Szerencsére, csak ma ébredtem fejfájásra, ez a létező legjobb változat; mert ha tegnap vagy tegnapelőtt lett volna fejfájásom, az sokkal jobban érintette volna a riporttábor lefolyását. Így viszont tegnap nem csak szervező lehettem, de fotózni is elmehettem, kedvemre, a csángó telep maradék házait keresve. Templomot is fényképeztem, a csángó templomot, és kicsit le tudtam tenni mindazt, amit a tábor szervezése jelent: a szállodai körülmények intézésétől az étkezésig, az egyes programok lebeszélésén át mindent. Ebben szerencsére nagy segítségemre volt Maksay Magdi, én pedig, mivel már tavaly is nem csupán szervezője, de alkotója is voltam a kötetnek, idénre is hasonlót terveztem. Majd meglátjuk, mi lesz belőle – az biztos, hogy néhány fotó mindenképpen bekerül majd a gyűjteménybe.

– Hogyan sikerült az idei tábor?

– Szerintem jól, és annak külön örülök, hogy sikerült a Médiaiskolával/Médiatáborral azonos tető alá hozni a rendezvényt. Tehát hogy a film-, fotó- és újságírás szakos diákok szakmai gyakorlatra jöttek hozzánk, és az irányítók vállalták, hogy kitalálják számukra a témát, megmutatják nekik a helyszíneket, segítenek interjúkat készíteni, beállításokat, fényeket, mindent intézni – utcán, szállodában, különböző helyszíneken – és tényleg, az irányítást teljesen magukra vállalták. Olyanok is voltak a fiatalok között, akik csatlakoztak egy-egy idősebb, tapasztaltabb kollégához, kimentek vele terepre, akár egy másik településre is. Úgy érzem, kezd működni, amit megálmodtunk ennek a tábornak a célját illetően: hogy átadjuk a tapasztalatot, hogy a fiatalokat „mérgezzük meg” – ha szabad így, csúnyán mondani – a riportírás szeretetével, tudatosítsuk bennük, hogy a riport az igenis a műfajok legnehezebbike és legnemesebbike, és ilyenként érdemes vele foglalkozni. Meggyőződésem, hogy azáltal, hogy itt vannak, látják, ami történik, és majd elolvassák a kötetben az „eredményt”, tanulnak belőle. És ha meg tudjuk őket „fertőzni”, akkor a riporttábor sorozatának újraindítása elérte a célját. Az első riporttábor-sorozat négy kötet után megszakadt, most pedig a második sorozatnak éppen a negyedik köteténél tartunk. Bízom a folytatásban! – hiszen fiatalok is vannak velünk, akik rendszeresen eljönnek, és bekapcsolódnak a tevékenységbe. Nemigen érezhetően a generációs korlátok, a legtöbben ezt nagyon jól leküzdik. Másodéves diákok gyakorlatoztak itt velünk, már ők is kezdenek megszokni minket, úgymond felnőtteket. Bízom benne, hogy jó irányba tart ez a kezdeményezésünk, fejlődik.

– Üde színfoltot jelentettek az egyetemisták, az egyértelmű. Na de kik voltak a „felnőttek”, a hivatásosok?

– Bihar, Temes, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna, Brassó, Bukarest – nyolc területet számláltunk össze, ennyi helyről érkeztek, és ez majdnem ugyanennyi szerkesztőség. Igazából viszont több, mert van, aki két-három helyen is dolgozik, és mindegyikük képviseletében jött, ami azt jelenti, hogy mindegyik lapban vagy portálon beszámol majd arról, ami itt történt. Maga az a tény, hogy itt harminc ember összegyűlt, sokatmondó; van közöttük olyan, hogy – meg merem kockáztatni – az első kilencvenes évekbeli riportkötetek óta folyamatosan riportokat ír, de olyan is, aki az utóbbi években csatlakozott a régiek közül, tehát a második „szakasz” első (farnasi) kötetében még nem volt ott, és olyan is, aki szereti ezt a műfajt és műveli ma is, amint teheti. Elég ritka az ilyen, tegyem hozzá, mert a napilaposok közül manapság keveseket engednek riportútra. Mesélték régi tévések, hogy a riportút régen egy hétnél kezdődött, ilyen alapon pedig okkal kérdezhetné bárki (a sértés szándéka nélkül), hogy miként képzelik a mostaniak, hogy riportot tudnak forgatni egy-két nap alatt? Az élet azonban felgyorsult; az egy másik tempó, egy másik világ volt. Ezzel is küszködtünk egyébiránt, hogy miként oldható meg, hogy az újságírók eljöjjenek, és itt legyenek az elejétől a végéig, péntek déltől vasárnap délig. Mindenki a maga lehetőségei szerint vette ki részét a táborból: volt, akinek sikerült az elejétől a végéig velünk tartania; mások szombat délután/este elutaztak. És volt olyan is, később „futott be”, de vasárnap délig maradt. A „kemény magot” a szombati nap jelentette, amikor igyekeztünk reggeltől estig együtt lenni: ebbe belefért az anyaggyűjtés, az, hogy kitaláljuk, hogy milyen fotókat kellene még elkészíteni, belefért, hogy megbeszéljük közös szakmai dolgainkat, az ilyen-olyan felvetéseket, hogy kivel mi történt az utóbbi időben, na és persze, nagyon sok frissen érettségizett csemetét is megünnepelhettünk…

– Mármint a kollégák gyerekeit.

– Pontosan: a kollégák gyerekeinek a sikeres érettségijéhez gratulálhattunk.

– Déva jó helyszínnek bizonyult?

– Szerintem igen. Láttunk már vesző szórványt, mondjam úgy, hogy haldoklófélben lévő szórványt, ahol remény van, nem tudjuk, hogy jövő van-e, lesz-e. És itt most azt látjuk, mindenki azt mondja a helyiek közül, hogy Déva… (kacag) a tavalyi, temesvári kötetünknek az a címe, hogy Hol vagytok, temesvári magyarok? Rögtön a bevezetőben azt mondta a helyi kolléga és helytörténész, Gáspár Barra Réka, hogy reméli, nem kell majd így keresni a dévai magyarokat, könnyebb lesz megtalálnunk őket. Úgy gondolják, hogy itt van közösségi élet, és ebben jelentős mértékben benne van az itteni magyarság. Mi úgy tapasztaljuk, azok által is, akik ide jöttek, hogy meséljenek az itteni helyzetről, iskoláról, kolostorról és a Szent Ferenc alapítvány gondozásában lévő gyerekekről, akár a nyugdíjasok népdalköréről, a hagyományőrzésről, a csángó gyökerekről, a bukovinai betelepítés történetéről – tényleg, sokféle történet előjött –, hogy mindenki optimista. Szerintem erre az optimizmusra nekünk is szükségünk van, mert szórványról szórványra járva egy kicsit mindig ott bujkál bennünk a gondolat: írjuk meg, feltétlenül írjuk meg, mert hátha tíz év múlva már nem tudjuk megírni; írjuk meg most! Ez viszont az a hely, ahonnan úgy megyek el, hogy azt mondom: tíz év múlva megnézhetitek, mit írtunk akkor rólatok – és közben nem gondolok arra, hogy vajon lesz-e tíz év múlva innen helyből valaki, aki elolvassa? Lehet, hogy ez az én túlzott optimizmusom, nem tudom. Bízom benne, hogy nem.

– Tudatos választás a szórvány, amikor a riporttábor helyszínéről kell dönteni? Vagy pusztán véletlen, hogy az elmúlt években rendre ilyen közösségek környezetében rendezték be főhadiszállásukat két-három napra a MÚRE újságírói?

– Nagyon érdekes, én arra számítottam, hogy mindenki azt fogja kérdezni, hol lesz a következő, mert eddig mindig így történt. Most pedig, hidd el, te vagy az első, aki arról kíváncsiskodik, hogy jövőre mi lesz. Azt már elmondtam, hogy kicsit ott van bennem, hogy négy kötet volt, és több nem lett a kilencvenes években, és most ha a negyediket kiadjuk, tennünk kell egy komolyabb erőfeszítést, hogy ezúttal meglegyen az ötödik is! Már töröm rajta a fejem, de még nem tudom, hol lesz a következő. A szórványt mondhatom, hogy nem fejeztük be, hiszen Arad megyébe is meghívásunk van, Szilágy megyébe is, tehát bármikor mehetünk, segítenek szervezni. De nem csak a szórvány merült fel mint helyszín, hogy a kérdésre válaszoljak, voltak egyéb ötletek is. Nagyon furcsának találtuk például azt a javaslatot, hogy a Székelyföldön keressük a szórványt – mert ott is vannak ilyen helyzetek. Hogy miért nem célozzuk meg a tömbmagyarságot? Azt hiszem, azzal többet foglalkozik a média. Szórványban inkább kellenének tudósítók, akik minden nap ott vannak az emberek körében. Szórványban nehezebb a magyar nyelvű médiát fenntartani, működtetni, akár lapot kiadni, akár igényes elektronikus médiát, portált üzemeltetni. És igen, úgy gondolom, a szórványnak szüksége van arra, hogy picit ráirányítsuk a figyelmet.

– Optimizmusod abból fakad, hogy ismered már a kollégák visszajelzéseit, beszéltél velük arról, hogy mit tapasztaltak terepen? Alakul a konklúzió, vagy ez majd a kötetből rajzolódik ki inkább?

– Én a kötettől várom igazán. Csak néhány kollégával sikerült beszélnem, és nem egyértelmű, hogy mindenki annyira optimista-e, mint én vagyok. Én abból vontam le az optimista következtetést, amit hallottam. Ez a magam meglátása. A kollégák örültek annak, hogy sikerült interjúalanyokat találni, hogy jó volt az idő, hogy mindenki mindent elért, és többet is kapott, bőségesebb információs forrásokat talált, mint amire számított. Ezt tudom – azt nem tudom, hogy az, amit ezekből a forrásokból megtudtak, az nekik is optimizmusra ad-e okot. Azt meglátjuk. Egy dologtól egy picit tartok – egy kolléga a Zsil-völgyébe ment riportútra, és többen is mondták, hogy azt a térséget nem kellene idevenni, mert egy teljesen más történet, mint amit Déva, Vajdahunyad és környéke jelent, el akár egészen Szászvárosig. Az egy másik világa Hunyad megyének. Meglátjuk, hogy milyen mértékben illeszkedik majd a kerek egészbe.

– Mikorra várható a riportkötet megjelenése?

– Őszre. Optimista változatban szeptember végére, de inkább az októberben bízom.

Farczádi Attila