EGYIPTOM: Egy nem tipikus államcsíny

Nagy vita folyik arról Egyiptomban, hogy Mohamed Murszi elnök megbuktatása egyenértékű-e egy államcsínnyel. Tekintettel arra, hogy az egyiptomi hadsereg erővel távolított el egy demokratikusan megválasztott elnököt az országos tiltakozó hullám közepette, a katonai beavatkozás valóban államcsíny. Annyiban különbözik azonban a klasszikus puccstól, hogy közvetlen katonai diktatúrát nem fognak bevezetni – mutat rá a texasi székhelyű Stratfor elemző intézet. Murszi elmozdítását a társadalom jelentős része támogatja, így az őt felváltó átmeneti hatóság valószínűleg széles társadalmi bázison alapszik majd. Az átmeneti kormány feltehetően nagyban különbözni fog a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsától, amely Hoszni Mubarak elnök 2011. februári megbuktatása és Mohamed Murszi 2012. júniusi hatalomra kerülése között irányította az országot. A probléma lényege az egyiptomi hadseregben rejlik, amely a modern köztársaság megalapítása, 1952 óta a rendszer fő erőssége volt. Történelme java részében, de leginkább az 1967-es háború befejezése után az egyiptomi hadsereg – leszámítva a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsát – közvetlenül soha nem kormányozta az országot, inkább a kulisszák mögül irányított. Mubarak bukásáig ezt egy párt uralmával érték el: az azóta feloszlatott Nemzeti Demokrata Párt kormányzott a hadsereg felügyeletével. A Nemzeti Demokratikus Párt felosztása nagy gondot jelentett a hadsereg számára, amelynek így nem maradt polgári partnere. A többpártrendszerrel a gond csak tovább fokozódott. A legnagyobb, legkoherensebb politikai erőként Murszi Muzulmán Testvérisége volt képes hasznot húzni a választási folyamatból. Murszi tavalyi elnökké választásával úgy tűnt, hogy a hadsereg az ideológiai különbségek ellenére megtalálta a Nemzeti Demokrata Párt utódját. A hadseregnek olyan kormányra volt szüksége, amely irányítani tudja az ország gazdaságát és politikáját, így az elégedetlenséget korlátok közé lehet szorítani. Murszi kormánya ennek nem tudott eleget tenni. A saját csoportja hatalmának konszolidálására irányuló törekvések következménye a mostani tömeges elégedetlenség. A hadsereg tehát ismét civil partner nélkül maradt. A Muzulmán Testvériségnek nincsen alternatívája, mert az ellenzék lényegében egy széles mozgalom, amelynek nincsen koherens magja. Márpedig meg kell jegyezni, hogy a mostani tiltakozások elindítója a liberális és világi ellenzék volt, amely most első ízben volt képes egységes frontba tömörülni. Egyelőre nem világos, hogy az ellenzék egyesül-e, és a Tamarrod (lázadás) politikai szárnya, a Június 30. Front politikai alternatívát jelent-e az országban a Muzulmán Testvériség által kiépített társadalmi hálózattal szemben. Mohamed el-Baradei kinevezése ellenzéki főtárgyalónak az első lépés lehet a Muzulmán Testvériség mellett olyan politikai erő létrehozására, amely képes gyakorolni a civil hatalmat. A Tamarrodban egyesített ellenzéki elemek szította elégedetlenség, amely még kismértékben egyes iszlamistákra is kiterjedt, arra kényszerítette a hadsereget, hogy megszabaduljon az elnöktől. Murszi elutasította a lemondást, és kompromisszumos javaslatokkal állt elő, amelyeket viszont az ellenzék nem fogadott el. A hadsereg azonban nem ilyen végkifejletre vágyott. Abban reménykedett, hogy Murszinak sikerül ellenőrzése alatt tartania az országot, biztosítva a katonaság gazdasági és politikai érdekeit. A tömeges nyilvános felzúdulás és a Muzulmán Testvériség dacos álláspontja miatt a hadseregnek nem volt más választása, mint beváltani a fenyegetését, és elmozdítani az elnököt. Az eredmény nemcsak kifejezetten egy kormány eltávolítása, hanem a bimbózó demokratikus rendszer összeomlása. A Murszi-kormány kierőszakolt távozása megnehezíti az új polgári kormány létrehozását, mert a politikai környezet még inkább polarizált lesz. A kétségkívül dühös Muzulmán Testvériség a Stratfor elemzői szerint várhatóan drámaian visszavág. Az agytröszt szerint nem valószínű, hogy a Muzulmán Testvériség letérjen a demokratikus politizálás ösvényéről, de Murszi megbuktatása arra készteti majd a szalafista szervezetek ultrakonzervatív tagjait, hogy a politika fősodrát elhagyják a fegyveres konfliktus irányába mozdulva. Ami azonban ennél fontosabb, az az, hogy a hadsereg precedenst teremtett a tömegek erőszakos fellépése előtti meghátrálásra. Murszi bukása rávilágít, hogy a hadseregnek évtizedeken át érvényes stratégiáját – a kormányzás nélküli irányítást – most rendkívül nehéz megvalósítani. Nem vezethet be katonai kormányzást, mert ez csak tovább súlyosbítaná a feszültségeket. Az országnak koalíciós kormányra van szüksége. Márpedig egy ilyen kormányt rendkívül nehéz lesz megalakítani. Még ha Egyiptom különböző pártok és nyomások hálójában vergődik is, az országban továbbra is a hadsereg marad a végső hatalomforrás. Az egyiptomi mérsékelt iszlamista kormányzat megbuktatása aláássa azokat a nemzetközi erőfeszítéseket, hogy a radikális iszlamistákat bejuttassák a szélesebb arab vagy az iszlám világ politikai fősodrába. Az egyiptomi példa – Murszi megbuktatása – precedenst teremt arra, hogy a jövőbeli elnököket a tömegtiltakozások nyomására hadsereggel el lehet mozdítani hivatalukból. Ez történt Hoszni Mubarak elnök megbuktatásakor is, és ez nem ígér sok jót Egyiptom jövőbeli stabilitása szempontjából. MTI