Szabó Palócz Attila: Ösvények

Kárpátaljai magyar barátom december végén nem töltötte otthon az ünnepeket. Nem mert hazautazni. Elképesztő volt hallanom a beszámolóit arról, amit akkor már ő is csak másodkézből tudott továbbadni. Az édesanyjával beszélt telefonon, ő mesélte neki, hogy Beregszászon mozgósítások vannak, behívókat kézbesítenek, veszélyeztetett minden férfi, magyar, ruszin és ukrán, aki elmúlt már tizennyolc, és még nem idősebb hatvannál. Mindezt persze a híradásokból addigra már mindannyian tudtuk, csak hát a személyes vonatkozások tették barátom történetét hangsúlyozottan érzékennyé, a szokottnál sokkal feszültebbé. Nekem pedig elképesztő volt hallgatnom a beszámolóit azért is, mert mi a Délvidéken a kilencvenes évek elején éltük meg ugyanezt, ugyanezeket a tragédiákat. Így hát minden szavából a mi régi történeteinket hallottam ki, felismerhetően, azonosíthatóan. És egyértelműen. Mert a hatalom logikája és cselekvési mechanizmusa mindenhol egyforma az azonos helyzetekben, s különösen a háborús időkben. Aztán január elején találkoztam vele ismét, éppen boldog új évet kívántunk egymásnak, s azt újságolta, hogy előző este kereste telefonon az édesanyja, ő is megkapta a behívóját. Át ne merészelje tenni a lábát a határon… S jutott eszembe minderről, hányan és hányan tűntek el egyetlen éjszaka alatt a vajdasági kisvárosokból, többségükben magyar férfiak, de sokszor egész családok is mentek, meg szerbek is, hiszen értelmes szerb sem – akinek nem fertőzte meg lelkét a háborús uszítás őrülete –, családapa, kétkezi munkásember, értelmiségi, dehogyis akart a frontra menni. Ahogy most Kárpátalján, akkoriban a Vajdaságban is, aki csak tehette, menekült. Menekült a mozgósítások elől. Amíg menekülhetett… Mert persze a hatóságok is tudják ezt, tisztában vannak azzal, hogy mire számíthatnak, a hatalom működési mechanizmusa mindenhol egyforma vészterhes időszakokban. Ezért a határokat lezárták, tizennyolc és hatvan év közötti férfiak csak a „katonai ügyosztály” engedélyével hagyhatták el az országot. Ezért sokan már akkor is a zöldben keresték a menekülés reményteljes útját, és talán épp ők taposták ki azokat az ösvényeket, amelyeken mostanság már a koszovói albánok nyomulnak egy jobb élet reménye felé. „A lappangó társadalmi feszültségek kívülről történő gerjesztése, azok hibás belső kezelése polgárháborút eredményezett Ukrajnában, amely egyre nagyobb mértékben hat Kárpátaljára is” – olvasom most a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány honlapján. „A helyzet belpolitikai rendezése – rövid távon – nem valószínű. Ukrajna és benne Kárpátalja gazdasága az összeomlás szélén áll. Az emberek létfeltételei folyamatosan és súlyosan romlanak időről időre, nagy megrázkódtatást okozva Kárpátalja magyar lakosságának is. Ezt mutatják az elmúlt napok történései is.” Kárpátaljai magyar barátom továbbra sem mer hazamenni. Mert ne feledjük, az elmúlt hetekben ismertté vált településen, Debalcevében épp a kárpátaljai egységek estek csapdába… Egy, a háborús pokolból hazatért ungvári katonai sebész mesélt arról egy szombaton megjelent cikkben, hogy amikor „a sebesülteket menekítették ki a katlanból, a mentőautó alatt felrobbant egy akna. Egyesek a helyszínen meghaltak, a többiek pedig szétrepültek, és remegtek a hideg földön. Vadim Szviridenko egy másik sebesült alá került, így nem fagyott meg. Így élte túl.” A donyeckiek felderítői találtak rá – tette még hozzá. Olekszandr Daniljuk pedig megmutatta a telefonján a cikk szerzőjének a szétroncsolt mentőautókról készült felvételeket. Most ott tartunk, hogy kárpátaljai magyar barátom régebben járt Beregszászon, mint én. Így fordult ki önmagából a háborús világ. S ezt teszi velünk a mozgósítás… kifo hírlevél